12.rész: A sárkánytetem

A sárkány előtt megdermedve mozdulatlanul álltunk. Félelem futkosott a hátamon és érdekes gondolatok a fejemben: fussak mint egy gyáva nyúl, vagy vikingként küzdjek meg a sárkánnyal, ha az életembe kerül is.

Végül a második lehetőséget választottam, jó lesz később, ha megint erdőtűzbe keveredek. Csinálok belőle kabátkát vagy valami hasonlót, még nem tudom. De előbb a maradék 2 fejét le kéne vágni!
Odarohantam mellé. Az egyik fejet simán levágtam. Már csak egy kell. Levágva! Szuper! Aztán egy kis bűntudatot éreztem. Lehet, hogy nem kellett volna megölnöm a sárkányt? De utána, amikor Gothi tapsolt... Valahogy büszke lettem. Magamra! Viking lettem! Hivatalosan!
Ki nyomtam a hasamat.
Ez a boldog idő se sokáig tartott sokáig. Megmozdult a fej nélküli sárkány. A szárnyai alól egy kéz nyúlt ki. Felemelte a szárnyat és kilépett, és....
-HANGOSBÉÉÉÉL!-visítottam, átöleltem, majd az arcára egy nagy cuppanós puszit nyomtam.
Bélhangos csak nézett rám, hogy mi bajom van.
-Meghalni én azt hittem te! Én aggódni érted miattad! Én...-elkapott a sírás.
Hogy miért nem tudtam. Fájdalmas és boldog is voltam egyben.
-Itt lenni szekercéd! Én lenni neked megóvtam feje négy sárkánytól.
-És ennek te vágtad le a másik 2 fejét?-kérdezte.
-Igen!-húztam ki magam.
-De ez már halott volt. Úgy éltem át a tűzet, hogy megöltem, és a szárnya alá bújtam. Levágtam a 2 fejét, és felnyársaltam.-mondta diadalittasan.
Én csak néztem! Mégsem vagyok viking!? Nem ontottam ki egy élő sárkány vérét! És hogy nem vettem észre!?
Gothiról meg is felejtkeztünk. Ő csak ott állt. Tátva a szája, és nem tudta, hogy most mi is van. Így Bélhangos oda ment hozzá, és megölelte.
Valljuk be cukik voltak együtt. Lehet, hogy a későbbiekben még összejönnek. Elmosolyodtam. Aztán Bélhangos odajött hozzám, és a kezembe adott egy véres kést:
-Kő! Vágd le ennek a sárkánynak a szárnyát. Mind a kettőt. Úgy is meghalt. Nem fáj neki. De lehet, hogy tűzvédelemre tudjuk majd a későbbiekben használni a bőrt.
Nem akartam megszólalni többet, tettem amit mond. Levágtam mind a kettőt, meg mellé a karmait is, hogy legyen mivel menőzni.
Odavittem mind a 2 szárnyat Bélhangosnak, a karmokat pedig betettem az erszényembe. A többiek el sem fogják hinni! Jó lehet sárkányölő vikingnek lenni!
Aztán figyeltem meg még jobban Bélhangost. Elégett a szakálla, csak egy kevés bajsza maradt meg! Pedig olyan szép hosszú szakálla volt, mint a főnökünknek, Pléhpofának. Helyette egy seb volt ott. Megégett neki. Remélem vissza fog nőni!
Aztán figyeltem a lábát. Hát azt elhagyta, hogyan bír járni. Nem tudtam kivenni mi az. Csont, vagy hófehér ág. Nem is akartam megtudni. Kitudja hogyan szerezte.
Kicsit bűntudatom volt a sárkánnyal kapcsolatban. Miért kellett vele végezni. És ha... Egy viking nem gondol ilyenre!-biztattam magamat, de olyan érzésem volt, hogy ezt vétek volt megtenni, még akkor is, ha meghalt. Én sem örülnék neki a Valhallába, ha látnám, hogy a volt testem fejét vagdosság le.
Ez a gondolat futkározott fel, s alá a fejemben, amikor utoljára láttam meg a tetemet. Legalábbis azt hittem.
Ahogy bandukoltunk tovább kezdett egyre ismerősebb lenni a terep.
Majd újra megláttuk a sárkány tetemét. Nem foglalkozva vele irányt változtattunk. Újra ismerős lett minden. Újra ott a sárkány.
Nincs élelem. Sehol egy patak. És eltévedtünk.